Jó néhány évvel ezelőtt a Seattle-i paraolimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak, az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző is hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszafordult... Mindegyikük! Az egyik Dawn-kóros leány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak át a célvonalon. A stadionban oedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet...Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem. Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.
"Egy gyergya nem veszít semmit, ha lángjával meggyújt egy másikat."
1 megjegyzés:
ez szép volt, és igaz is.
sajnos olyan világban élünk ahol egymást fellökve, küzdjük be magunkat a célba. példát vehetnénk róluk.
Megjegyzés küldése